„A kiégés nagyon észrevétlenül jön, amikor sorozatosan nem adjuk ki magunkból a bennünk rejlő feszültségeket, hanem csak gyűlnek, és közben tompítják a motivációt és a hivatástudatot. Mígnem egy idő után már másokat kezdünk el okolni, a rendszer, az egyház áldozatainak érezzük magunkat. Amikor reggel úgy ébredünk fel, hogy semmi motivációnk nincs, megkérdőjeleződik a munkánk értelme, és nem értjük, hogy mi történik velünk. Halogatjuk a feladatokat, mert egyre reménytelenebb kihívásnak tűnnek. Emellett egyre súlyosabb fizikai tünetek is jelentkezhetnek, korábban tápláló, erősítő kapcsolatok szakadhatnak szét, az istenkapcsolat is meglazul, annyira, hogy vannak lelkészek, akik hónapok vagy évek óta – »a kötelezőn kívül« – nem imádkoznak, nem olvasnak Szentírást. Bergmann úgy fogalmaz, hogy ez »Isten csendje«, mert úgy érezzük, hogy Isten hallgat, nekünk pedig csak a nihil, az üresség marad. Valójában azonban nem Isten az, aki hallgat, hanem mi zárjuk be saját magunkat akár a lelkészi hivatásunkba is." Interjú lelkészek lelkiállapotáról, kiégésről, lehetőségekről Johann Gyula evangélikus lelkész és mentálhigiénés szakemberrel.